-Az egyik legfontosabb feladatnak a KDNP a nevelés megerősítését tekinti. Mit kellene másképp végezni ahhoz a hazai iskolákban, hogy a nevelési feladatokkal eredményesebben meg tudjunk birkózni?

-A nevelés esélyeit legalább három területen lehet javítani.
Az egyik a jogalkotás, a másik a mindennapi gyakorlat és kommunikáció, a harmadik pedig különböző projektek, programok indítása és pénzbeli támogatása. A jogalkotásban azt kell szem előtt tartanunk, hogy a kötelességteljesítést erősítsük. Az egész magyar társadalomnak az a legnagyobb baja, hogy a kötelességek nem teljesítését sokan egyáltalán nem érzik bűnnek.

Feketegazdaság, adócsalás, lopás, korrupció, a munka elutasítása és segélyekből élés – és folytathatnám a sort. Ezáltal a társadalom kötőszövete fellazult. Az ifjúságot arra kell nevelni, hogy derűs rendben, de végezze a dolgát. Csak ebben az esetben várhatunk fejlődést. A jogalkotásunknak is ezt kell szolgálnia. Itt van például a buktatás tilalmának az ügye. A mi álláspontunk az, hogy nagyon rossz hatást fejt ki, mert azt üzeni a gyerekeknek, szülőknek, és éppen a legelmaradottabb rétegekhez tartozó gyerekek és szülők dekódolják ezt az üzenetet, hogy nem kell a kötelességet teljesíteni. Tehát azért kívánjuk ismét lehetővé tenni az évismétlést a második osztály után, mert ezzel a munkavégzésre való nevelést kívánjuk szolgálni. Évszázadokon keresztül lehetett így tanítani és most is lehet majd. Normális adottságú, normális körülmények között élő gyerek évszázadok óta meg tudott tanulni írni-olvasni, számolni a második osztály végére, és ezután is meg kell tanulnia. Mert hogyha nem sikerül neki, akkor úgy sincs esélye továbbhaladni a többiekkel. Az évismétlés tehát a gyermek érdekében hozott szakmai döntés, nem pedig rosszindulatú büntetés. Az osztályozás helyett bevezetett szöveges értékelés ehhez hasonló terület. Az osztályozás eltörlése elmosta a kontúrokat, és a könnyebb ellenállás irányába vitte a gyerekek munkáját és mindennapi életét. Kifogásoljuk, hogy a jogszabályainkban dominálnak a jogok és sokkal kevesebb szó esik a kötelességekről.

A kettőt harmóniába kell hozni. Hangsúlyozni kell, hogy nemcsak a jogok járnak alanyi jogon, hanem mind a gyereknek, mind a szülőnek betartandó kötelezettségei is vannak. A fegyelmi intézkedések sorában is el kell végezni egy gondos, alapos áttekintő munkát.
Védik-e ezek a fegyelmi szabályok az iskolai közösséget a közösségre ártalmas gyerekektől?

Ma az a helyzet, hogy ha egy gyerek megkéseli a társát, akkor másnap visszamehet ugyanabba az osztályba. Ennek nem volna szabad megtörténnie. Olyan jogszabályokra van szükség, amelyek alapján az ilyen gyereket ideiglenesen el lehet különíteni a többiektől. Létesüljenek olyan kislétszámú osztályok, csoportok, intézmények, ahol a többiekre veszélyes fiatalokat egyéni fejlesztő feladatokkal tudják foglalkoztatni, annak érdekében, hogy minél előbb visszatalálhassanak a közösségbe. A nevelés segítésének másik lehetőségét az a pozitív kommunikáció jelentheti, amelyet a mindenkori oktatásirányítástól várunk el.

Amely következetesen kiáll az értelmes rend, az értékes viselkedésminták mellett, amely nem menti fel elvtelenül a normaszegőt. Nézze, az elmúlt években olyan történetek váltak ismertté, amelyek mögött minden esetben ott volt egy normaszegő gyermek vagy szülő, és ezekben a történetekben az oktatási kormányzat rendre a pedagógusokat marasztalta el – sokszor a média hatására.

-Konkrétan melyik esetre gondol? Mert úgy tudom, a miniszter kinevezett egy szakértőkből álló bizottságot az iskolai agresszivitás problémáinak, gyökereinek feltárására, illetve a kérdéskör kezelésére.

-Mire gondolok? Emlékezetes eset volt, amikor a pedagógus az órát zavaró gyereket büntetésből az utolsó padba ültette. Ez a többiek tanulásának érdekében hozott jogos intézkedés. Ám másnap a szülő feljelentette a pedagógust, mondván, hogy az hátrányosan megkülönböztette a gyerekét. És a szülőnek adtak igazat. Ez nem tartható. Vagy gondolok arra a tragikus történetre, amelynek képei bejárták az egész sajtót, amikor egy nyolcadik kerületi iskolában egy gyerek egy kitépett gázcsővel verte a tanárát, az osztály pedig hangosan nevetetett. Hosszú ideig nem történt semmi, majd a közvélemény nyomásának engedve a miniszter úr valóban összehívott egy bizottságot, de a bizottság megállapításának a lényege az volt, hogy az iskolai agresszióért a pedagógusok a felelősek. Ez felháborító, és a pedagógus társadalmat mélyen és igazságtalanul megalázta. A nevelés nem fejtheti ki hatását anélkül, hogy a nevelőnek ne lenne bizonyos tekintélye. Természetesen nem katonás, büntetésen, félelmen alapuló tekintélyre gondolok, hanem olyan autoritásra, amely a pedagógus hivatásából és szaktudásából fakad. A hivatásból fakadó tekintélyt ezek a történetek nagyon megtépázták.

-Harmadik elemként a programok, projektek pénzbeli támogatását említette. Milyen programokra gondol?

-Pénzbeli támogatásra van szükség bizonyos projektek esetében, de az utóbbi nyolc évben sok pénzt kivontak az oktatásból, ahelyett, hogy nagy összegeket bevittek volna.

Ez a történet 2002-ben kezdődött, amikor 10 százalékkal csökkentették a gyerekek kötelező óraszámát. Az óraszámcsökkentést azonban nem követte, illetve csak nagy késéssel követte némi tananyagcsökkentés, tehát látszik, hogy az az érv nem áll meg, miszerint a gyerekek túlterheltsége miatt redukálták volna az óraszámot. Az iskolák ezt a problémát úgy oldották meg, a 10 százalékot úgy gazdálkodták ki, hogy gyakorlatilag megszűntek a szakkörök, a délutáni foglalkozások, a hétvégi programok. Mindent felemésztett a mindennapi működés. Ezzel eltűntek az iskola életéből azok a nevelési lehetőségek, amelyek során tananyagi kötöttség és értékelési kényszer nélkül, szabadon együtt lehet nevelő és nevelt, és órákon át beszélgethet a gyerekekkel. Ez azért különösen nagy baj, mert ma egyre több olyan gyerek érkezik az iskolába, akivel otthon nem beszélgetnek a szülők.

Megemlíthetjük az iskolai sportolás és a művészetoktatás visszaszorulását is. Az általánosan képző iskolákban radikálisan lecsökkentek a művészeti óraszámok, és az alapfokú művészetoktatási intézmények finanszírozását is alaposan megnyirbálták, százezer gyerek tűnt el a rendszerből. Röviden összefoglalva, nagyon sok, a nevelés szempontjából szinte nélkülözhetetlen program finanszírozását szüntették meg az utóbbi években, ezt szeretnénk mi visszaállítani.

-Hoffmann Rózsa nevét, mint az első magyar nyolcosztályos gimnázium igazgatójáét ismerte meg a szakmai közvélemény. Tehát mint a Németh László Gimnázium volt igazgatóját, szakmai vezetőjét is kérdezem, mi a véleménye iskolaszerkezeti kérdésekről?

-1987-ben kezdtünk el ezzel a kérdéssel foglalkozni. Akkor sem úgy láttam, és most sem úgy látom, hogy a magyarországi iskolaszerkezetet radikálisan át kellene alakítani. Az volt a véleményem akkor, és az most is, hogy sokszínű iskolarendszerre van szükségünk, hogy minden gyermeknek megteremthessük a lehetőséget, hogy képességeinek, adottságainak, ambícióinak megfelelő képzésben részesüljön. Vannak olyan gyerekek – nem sokan, a pszichológusok véleménye szerint az adott populációnak körülbelül az 5 százalékát teszik ki – akik kiemelkedő szellemi képességekkel rendelkeznek. Rajtuk sokszor már az általános iskola alsó tagozatának utolsó évében látszik, hogy unatkoznak, mert nem köti le a figyelmüket az, ami ott történik. Számukra öröm a tanulás, ők szárnyalni szeretnének.

A nyolcosztályos gimnázium tehát azoknak a gyerekeknek a fejlesztését tudja leginkább elősegíteni, akik már ilyenkor tehetséget mutatnak. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy csak akkor van létjogosultsága a nyolcosztályos gimnáziumnak, ha valóban ki tudja szolgálni ezeket a tehetségesebb gyerekeket. Nagy hibának látom, hogy divattá váltak a nyolcosztályos gimnáziumok, és létrejöttek olyan helyeken is, ahol nem intézményesítették a tehetséggondozást. Ezeknek a diákoknak persze ettől nem lett rosszabb a dolguk, de sok általános iskola elvesztett sok tehetséges tanulót, miközben a tehetségesebbek számára nem nyílt szélesebb pálya, mint amilyen az eredeti iskolájukban előttük állt. Mi alapvetően a nyolcosztályos általános iskolát tartjuk támogatandónak, történelmileg ez alakult ki Magyarországon. Más kérdés, hogy problematikus volt azért, mert nem tudták biztosítani mindenütt az egységesen magas színvonalat, de az az alapelv sérthetetlen a mi szemünkben is, hogy 14 éves korig széleskörű műveltséget szerezhessen minden gyerek.

-A tehetséggondozó iskola gyakran a társadalmi elit iskolájává válik, egyszerűen azért, mert az otthon jobb körülmények között élő gyerekek az iskolában is jobb eredményeket érnek el.

-Jól ismerem azokat a vádakat, amelyeket húsz év óta hangoztatnak a hat- és a nyolcosztályos gimnáziumokkal szemben, mondván, hogy ezek elitképző intézmények. A kérdés pusztán az, mit is értünk eliten. Ha azt, hogy tíz vagy tizenkét éves korban kiválogatjuk a gyerekek közül azokat, akiknek a szülei anyagilag jobban állnak, és meg tudják fizetni a pénzes felvételi felkészítő tanfolyamokat, és számukra létrehozunk egy külön intézményrendszert, akkor ez ellen tiltakozom, ez elfogadhatatlan. Egészen más azonban a helyzet, ha felvételi előkészítők nélkül a tehetséges gyerekeket válogatják ki képességeik alapján, és belőlük nevelnek elitet. Mi ezt tettük a Németh László Gimnáziumban, és sok nyolcosztályos gimnázium ugyanezt teszi. Az így értelmezett elitnevelés nemhogy bűn, hanem össztársadalmi érdek. A tehetség nem társadalmi osztály szerint oszlik el a világban. A tehetséges gyerekek között ott találhatjuk az analfabéta szülő gyerekét éppúgy, mint az akadémikusét. És előfordulhat, amint az életben számtalanszor elő is fordul, hogy ha az előbbi nem kap segítséget a tehetsége kibontakoztatásához, akkor nem tudja befutni azt a pályát, amire pedig egyébként képes volna. Mindjárt hozzáteszem, hogy az általános iskolát is meg kell erősíteni, kivált azokon a helyeken, ahol nagyszámban élnek hátrányos helyzetű családok. Jól tudjuk, hogy az utóbbi években a kormányzat nagy összegeket költött el integrációs programokra, de az eredmények nem mutatkoznak. Sőt, romlanak. Összefoglalva: ha azt látjuk, hogy csökken a színvonal, arról nem a nyolcosztályos gimnáziumok tehetnek, hanem – sok egyéb körülmény mellett - az a tény, hogy az általános iskolákat nem támogatták a megfelelő módon.

-Hoffmann Rózsa a Független Pedagógus Fórum egyik megalapítója. Mi a véleménye arról, amennyiben az önök hatáskörébe kerül az oktatásügy irányítása, milyen szerep jut a pedagógus civilszervezeteknek?

-A pedagógus civil szervezetek meghallgatását illetően sajnos nem számolhatok be jó tapasztalatokról. Ezt rendkívül fájlaltuk is, mert úgy gondoltuk, sok hasznos tanáccsal, ötlettel, kritikával és javaslattal segíthettük volna a politikát, de a politika nem tartott igényt a civil szervezetek véleményére, illetve csak formálisan tette ezt. Szerintem létre kellene hozni a Pedagógus Kamarát. Ennek a hivatáskamarának komoly jogosítványokat szánnék. Nem úgy működne, formálisan, valós tagság nélkül, mint ma sok szervezet, hanem választás útján jönne létre, köztestületként. Egy pedagógus szakmai köztestület sokat tehetne a pedagógusok tekintélyének növeléséért is. Milyen kérdésekben foglalhatna állást ez a testület? Mondok egy példát. Sokadmagammal együtt teljesen elrontott, szakmailag dilettáns döntésnek tartom az úgynevezett nem szakrendszerű oktatás bevezetését. Ha akkor létezett volna egy erős szakmaisággal bíró pedagógus szervezet, meg tudta volna akadályozni ezt a rossz irányba forduló döntést. Az volna tehát a Pedagógus Kamara feladata, hogy szakmai alapon működve jelenítse meg a gyakorló pedagógusok véleményét az oktatáspolitikai döntéshozatal folyamatában. Ha fordul a kocka, és úgy alakul a helyzet, hogy ellenzékből átkerülünk kormányzati helyzetbe, akkor abból a pozícióból is éppen ugyanígy látom majd ezt a kérdést.

Szunyogh Szabolcs